Kalandozasaim Hawaii-on

Válásom következtében az utóbbi 4 évben ötször költözködtem. Fél éve költöztem Csepelre egy lerobbant 10 emeletes panel házba. Azelőtt másfél évig a József Attila lakótelepen laktam. A József Attila luxus lakótelepnek számít. A lakások árán is látszik ez, jóval drágábbak a lakások, mint más lakótelepeken. De vajon miért?

Én is szerettem ott lakni. A lakások csak részben épültek panelból, ezért jobban alakíthatók, könnyebb szöget verni a falba. Talán ennél is fontosabb, hogy közel a metró. Kis sétával, vagy 1-2 megállónyi utazással könnyen elérhető. De ami a leginkább csábító a József Attila lakótelepen az a csodálatos zöld környezet. Tágas parkok, játszóterek tele szebbnél szebb fákkal. Mindenütt a házak között csupa zöld park. Szívesen sétáltam mindig hazafelé.

Itt Csepelen sokkal rosszabb a helyzet, viszonylag kevés a fa. Velünk szemben a válság miatt üresen maradt telkek várják a sorsukat. A ház igazi beton. A szomszédok többsége egyértelműen a társadalom alsóbb rétegeiből való. Minden szegényesebb, lepusztultabb, a lakók közül sokan nem tudják fizetni a közös költséget. De!

A Csepeli Önkormányzat fákat ültet. Rengeteget. Néhány kiszárad közülük, de újakat ültetnek helyettük. Elképzelem magam előtt a jövőt. Ezek a fák egyszer megnőnek. És akkor a hangulata a környéknek olyan lesz, mint a József Attila lakótelepé. Mindenütt zöld fák, parkok, játszóterek. Na bumm, nem lehet átépíteni a lakás belsejét. (Egész jó beosztása van alapvetően.) A szomszédok nem lesznek sem okosabbak, sem gazdagabbak. De talán egyszer mégis lesz annyi pénz, hogy leszigeteljék a házat, és akkor nem lesz olyan meleg nyáron és nem lesz olyan sok a fűtés télen. De a házak között ott lesznek a szép nagy zöld terek.

De hogyan fognak kinézni a velünk szemben felépített új házak? Milyen lesz az a környezet, amit a lebontott kertes házak helyére építenek? Valószínűleg olyan, mint az összes többi, amit manapság építenek. Sűrűn beépített. Legfeljebb belül egy kis zöld kert, ahol mindenki idegennek érzi magát. Legjobb esetben kert a házak között, de akkor az egész kerítéssel körbevéve, hogy idegenek ne mehessenek be. Két nagyobb ház között már kerítéssel. Nagy játszóterek focipályával nem épülnek.

Hol laknék én szívesebben húsz év múlva, mikor ezek a kis fák már felnőttek? Nem nehéz kitalálni az eddigiek alapján. Bizony szívesebben laknék ebben a kicsit lepusztult panelben, ahol szabad a tér és nagyra nőtt fák tarkítják. Az ilyen nyári estén, mikor kint végre kicsit hűvösebb a levegő, boldogan sétálok majd keresztbe-kasul céltalanul. Ahogyan ezt ma is megtettem, nézegetve, hogy milyen sok frissen ültetett fa van mindenfelé. Hallani a lakásokból kihallatszó kiabálásokat, zenét, nyüzsgést, életet. Ezek a "borzalmas" lakótelepek engem nemcsak hogy nem rettentenek el, hanem még boldog is vagyok, hogy még vannak ilyen helyek, ahol kicsit bepillanthatok idegen titkokba, a kocsma előtt kint ülnek a népek, minden olyan emberi. Itt még nem spóroltak annyira a házak között a hellyel. Még nem a magántulajdon volt a szentség, mikor ezt a környezetet kialakították valaha. Ha ezek a fák megnőnek, kevés jobb hely lesz ezen a világon. Lehet, hogy az új lakások téglából épülnek majd, szebbek, komfortosabbak lesznek. Mégis azt képzelem, hogy húsz év múlva talán keresettebbek lesznek ezek a lakások.

(Persze lehet, hogy én vagyok csak elavultan és túlságosan nyitott. Hogy nem vagyok egészen normális, az abból is látszik, hogy a ház körül ültetett 1-2 éven belüli kb. 24 kis fát rendszeresen locsolom, hogy túléljék ezt a hőséget. )

 

Csak hogy mik történtek mostanában.

Gyuri fiam 7.lett az országos versenyen földrajzból, 14. kémiából, 28. fizikából és 2. a budapesti szintű Fazekas által szervezett történelemversenyen.

Kényszerítenem kell, hogy nyáron 10 napra Szicíliában nyaraljon a Rotary klub segítségével. (Szomorú sorsú gyerek.)

Gimnáziumi osztálytalálkozót szerveztem, akik ott voltak mind olyan jól néznek ki. Bezzeg akik nem voltak ott!

Liftépítést szervezünk a házban. Közben a közös képviselőnk olyan beteg, hogy keresni kell helyette másikat. Lehet, hogy a Dávid lakásából fogjuk a liftet építeni és beépíteni a tetőteret.

Az úttörővasutas zenekar újra alakulgat, úgyhogy vettem egy tenorkürtöt.

Szalvétát cserélek iwiw-es ismerőssel.

Gyuri szenvedélyesen rulettezik.

Dávid Indiában nyaralt.

Segítség! A Tücsi segít programot írni. Alig bírom követni, miről beszél. Lehet, hogy én nem is vagyok programozó!? 

Lassan befejeződik a ping-pongbajnokság, sakkbajnokság, úgyhogy játszom, szervezek.

A Budapest Banknál találtam egy 8%-os kamatozású befektetést, úgyhogy abba tettem a Tücsi lakástakarékjából szerzett pénzt.

A Szamóca utcában kertészkedünk és ahelyett, hogy fizetnénk érte, még mi kapunk pénzt.

Sajnos gyakran főznöm is kell, bár már kezdem leszoktatni a családot az evésről, mivel éjfelekig a cégnél szórakozom. (Programot írok.)

Anyu állandóan kiállításokon szerepel, TV-ben interjúvolják és én tanítom kezelni a galériáját. Teljesen internetfüggő lett.

Szia Kati Nagyi!
Képzeld, nálunk megjött a tavasz, ma 18 C fok volt!
Szilvi anyut elküldtem dolgozni, én meg Dédivel és Gyöngyivel kimentünk a Szent István parkba játszani.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert anyu rámadott egy cipőcskét. Eddig hozzászoktam a szobában,
hogy harisnyában játszhatok, sokkal könnyebben tudok szaladgálni. Most meg rám adták ezt a cipőcskét, és 
nagyon nehezen szokom meg. A másik nagy problémám az az volt, hogy a homokozóban a kis kezem hozzáért
a homokhoz, nem győztem lerázni! Nem értem, hogy a többi gyerek mit kavart, lapátolt ezzel a csúnya 
homokkal? Gyöngyike hozott nekem homokozó játékokat is,  azoknak ugyan örültem, de nem tudtam még
mit is kell tennem velük, mert ott volt ugyebár a homok is...
Még egy nagy probléma merült fel: a homokozóban ugyanis csupa hepe és hupa van! Képzeld el, nem elég, hogy
cipőcske van a lábamon, de ezeken a hepe-hupákon még menni is? Csak segítséggel sikerült.
Volt ott egy rugóra járó paci is, az nagyon érdekes volt, meg is kóstoltam volna, de nem volt semmi íze.
Mikozben lovagoltam, sikerült kihúzni a lábamat a cipőcskéből. De sajnos a fránya felnőttek rögtön szóltak a
Dédinek, hogy a cipőcske leesett, s azt ismét visszarakták a lábamra.
Egész idő alatt nagy "dumát" vágtam ki, állítólag olyant, mint annakidején Apu tett.
Nemsokára egy nagy piros hajóhoz értünk a játszótéren! Több, kisebb és nagyobb lyuk is volt rajta, azokon
kukucskáltam keresztül. Na hát ez volt a legérdekesebb játék! Persze ennek sem volt semmi íze, sajnos nem 
volt ehető! Látta a Dédi, hogy éhes vagyok és adott egy fél db banánt. Elmajszoltam mind a négy fogacskámmal.
Sajnos szigorúan meghagyta anyu, hogy többet nem kaphatok, pedig sokkal többet is meg tudtam volna enni.
3 órácskát játszottam Gyöngyivel és Dédivel, közben egy kicsit hintáztam is (de ez nem igen tetszett).
Nagyon érdekes volt az egész délután, majd Dédi küld rólam néhány képet, ha a számítógépet közben talán tudja is kezelni....
Lassan lement a nap, felöltöztettek, még a sapkát is rámadták! Az anyu elvitt apuhoz, s nagyon örültem neki,
mikor viszontláttam! Kati Nagyi Te mikor fogsz hazajönni? Légy szíves majd írd meg.
Persze a blogokat addig is mindenki olvassa, csak én nem, mert annak még nem jött el az ideje.
Puszillak sokszor (Dédinek is cuppanós puszikat adtam amikor hazament)Téged is és a barátnőidet is.
                                                                                                                                                    szeretettel
Zorka

Visszaérkeztem a Hawaii szigetekről. Hazafelé a repülőről San Franciskót gyönyörűen láthattam és éjszaka fantasztikus volt Ottawa kivilágítását látni, de már semmi marhaságot nem követtem el, amit érdemes lenne leírni.

Itthon egy levél fogadott a balesetes kocsim képével, hogy töltsem ki azt az űrlapot, amit már rég elküldtem nekik email-ben. A Magyar Posta minden dícséretet megérdemel, mert a következő címzés volt a levélen, mégis megérkezett:

 1122 ALATESS HAYIUOC 27

YOLIEF HUNGRY 16

A 27 a Hajnóczy utca ZY betüiből lett! :-))  ALATESS a Budapest-ből YOLIEF a Józsefből.

 
A hawaii utazásnak vége, de azt hiszem, tetszik nekem ez a blogírás-naplóírás, úgyhogy néha majd írok ide, ha történik valami érdekes velem. A hawai fényképekből lassan felrakok néhányat a www.naszta.hu/gallery weboldalra. Ugyanott remek képek vannak Zóra nevű unokámról.

Az első hazai érdekességek:

Itthon betörtek a céghez és elvitték a laptopom winchesterét, a laptoptáskámat, (a laptopom javításon volt), azt a laptopot, amin kölcsönbe dolgoztam, a pendrive-omat, a webkamerámat és egy rakás pénzemet, meg a sportkör tagdíjait, amit én szedtem. Kész szerencse, hogy az új programom legfrissebb verziója, és a dokumentumaim legfrissebb változata pont aktuálisan otthon is megvolt, illetve itt a cégnél a hálózaton. Csak a régi programom veszett el, utólag most tudom, hogy az sem vészesen régi, ami abból volt. Úgyhogy mindennek ellenére szerencsésnek érzem magam, mert az lett volna igazán baj, ha az elvész. A tolvajok nagyon rendesek voltak, mert minden iratot kiraktak a táskából, sőt, meghagyták a mobilomat és a pénztárcámat is. A rendőrség szemmel láthatóan nem akart semmit kinyomozni. (Például: Dávid fiamtól nemrég ellopták a pénztárcáját, majd a tolvajok felajánlották a tartalmát megvételre. Dávid hiába jelentkezett a rendőrségen, hogy kapják el tolvajokat az adás-vételnél, azt mondták neki, hogy akkor nem érnek rá, beszéljen meg egy másik időpontot. :-O  Azóta azt a nyomozást is lezárták, pedig a bankkártyáról is többször próbáltak a tolvajok pénzt felvenni, tehát a fényképük valószínűleg megvan a banknál.)

Néhány nap műlva a metrón észrevettem, hogy kilopták a pénztárcát a zsebemből. 3 cigány srác volt, de elég határozott voltam, úgyhogy visszaadták. Ha megijedek tőlük, sosem látom viszont.

Aloha!

Végre sikerült eljutnom Hanauma bayre, ahol olyan korallzátonyok között úszkáltam, hogy olyan közel voltak, hogy kiszakítottam az új fürdőruhámat. Nagyon védett ez az öböl, úgyhogy az volt az előírás, hogy ne érjünk semmihez, a korallzátonyokhoz sem. De arról nem volt szó, mit kell tenni, ha a korallzátonyok nem hagynak békén. Persze így a halak, rákok, tengeri sünök is nagyon közel voltak és szépségesek. Persze most meg azt a kocsit késtem le, amelyikkel haza kellett volna jönnöm. Szerencsére egy óra múlva jött a következő. És most először találkoztam egy mísz idegenvezetövel! Ami azért különös, mert eddig mindig mind profin kedves, könnyed, és természetesen vidám volt. (Igaz, nem késtem le a kisbuszukat.) A busz, kisbuszvezetők egyben idegenvezetők is, vezetés közben beszélnek mindenről, amiről kell. Itt a mobiltelefon használata sem tilos vezetés közben. (Az jutott eszembe, hogy én itt közveszélyes lennék, de hoppá, már így is az voltam.) Egyébként is (talán ez már nem is csak hawaii, hanem amerikai szokás), itt kötelező a jókedv. De amennyire útálom otthon, hogy a Hogy vagy kérdésre mindenki szinte kötelezően a másikra zúdítja panaszait, éppoly természetellenesnek tünik nekem most ez a másik véglet, hogy kötelező boldognak lenni. Lehet, hogy nincs is középút? Mindenesetre ez a következő kisbusz tele volt, úgyhogy nekem nem maradt hely. Erre elindultam a normális busz felé, és bár az ötös találatom lett volna olyan biztos, mint ahogy tudtam, hogy nemsokára utánamkiabál az idegenvezető, hogy mégis akadt hely. Azért mégiscsak egyformák az emberek a világ két végén. :-( Másnap a Rékáékkal mentünk egy másik helyre, ismét búvárkodtam, és most megint sikerült egy óriásteknőssel találkoznom, sőt, most még fuldokolni se kezdtem a meglepetéstől, úgyhogy hosszú ideig együtt úszkáltunk. Időnként feljött a felszínre levegőt venni, azután visszament a 3-4 m mély vízbe (számomra láthatatlan) növényeket eszegetni. Ma meglátogattam Pearl Harbourt, mert otthon állhattam volna a sarokba, ha nem teszem. Jól szervezetten müködik a túristaáradat irányítása, először mindenki megnézi a kiállítást és a helyszínt (valamennyire követhető, hogy mi, hogyan, hol történt fülhallgatós idegenvezetéssel), utána filmvetítés a történtekről a belépőn kapott sorszám szerint, majd hajóval kivittek az Arizóna csatahajó romjaihoz, ami ma egyben a halottak emlékhelye is. Így ha valaki egyszer bejutott a sorral a múzeumba, akkor már halad egyik fokozatból a másikba. Az olajfolt ugyan még mindig frissül az elsüllyedt hajónál, de a korallokat és a halakat ez már nem zavarja, ott úszkálnak a roncsok körül (mármint a halak). A városnézés sok újat már nem jelentett számomra, ami érdekes volt, hogy a kínai bevándorlók úgy spóroltak, hogy a telkükön mind két házat épített, az egyikben lakott, a másikat bérbeadta. Alig költenek valami pénzt, mindent továbbadnak a következő (népes) generációnak. Mivel ezt már több generáció óta teszik, ennek köszönhetően ma ők a leggazdagabbak a szigeteken. Végül újra elmentem outrigger kenuzni, utána szörfdeszkával szórakozni (próbáltam néha szörfölni is, de persze mindig lepotyogtam). És most itt ülök a számítógép előtt, és olyan érzésem van, hogy hullámzom. Hali komi. 5-én reggel indulok, és 6-án este érek haza, ami nem jelenti azt, hogy 7-én dolgozom. :-) Aloha!

Ma nagy biciklitúrával eljutottam a Koko Head kráter botanikus kertjébe. Ez 2 mérföldnyi séta a kráter aljában, szebbnél szebb virágokkal, nővényekkel. Viszont lemaradtam a szomszédos Hanauma beach-en a felszíni búvárkodásról, mert bezártak. Sehol máshol a partokat nem zárják, így eszembe sem jutott, hogy kinnmaradhatok. Ez nagyon védett övezet, talán azért van belépője és zárása. Itt mindig minden program nagyon korán zár. (Még szerencse, mert így is teljesen el vagyok csúszva a Rékáék 8-4-ig alvásától.) Visszafelé kipróbáltam, hogy lehet a buszon biciklit szállítani. Ha bankkártyával fizetek egy boltban, akkor időnként elémtesznek egy olyan ketyerét, ami olyan érintőképernyő, amire egy speciális tollal írom alá a nevem. Megcsináltam a Rékáéknak a következő évi fasírt és kínai kelkáposztafőzelék adagjukat. Olvasom a 4. könyvemet (persze angolul), mióta itt vagyok. Aloha!

Tegnapelőtt szörfdeszkával játszadoztam a vízben, és újra megállapíthattam, hogy ez nem a Palatinus hullámfürdője, hanem a valódi óceán. Délután katamarános hajókázáson vettem részt. Körben az óceánban mindenütt magasabb a víz, mint ahol mi vagyunk, csoda, hogy nem ömlik ránk az a sok víz, és nem hullanak ránk a hajók. (Ennyit érzékeltem abból, hogy a föld gámbölyü. Pedig azt hittem, fordítva kell majd éreznem, mármint hogy mi esünk le.) Egy pillanatra bálnát, delfint láttunk, egyébként csak bambultuk a gyönyörü vizet, partot. (Hol a fényképezőgép elemei merülnek ki, hol tele van a kártyám,...) Tegnap reggel felmentem újra a vízeséshez, mert úszni akartam benne. Persze veszélyes, tilos, 6 tábla körülötte. Egy kanadai krapek ahogy meglátta, hogy bemegyek, rögtön jött utánam. :-) Nagyon klassz volt. Bementem a szomszédos botanikus kertbe (ez a része a szigetnek gyakorlatilag trópusi esőerdő), dehát megvallom, nem volt érdekesebb, mint bárhol másutt a Hawaii szigeteken. Itt az ember egyfolytában különleges botanikus kertben érzi magát. Azután lementem a partra és felültem egy outrigger kenura. Ez egy olyan kenu, amihez kb. 3 m távolságra egy kisebb kenu formájú fa van rögzítve. Kb. 7-en (egy vezetővel) beültünk a kenuba, beeveztünk kb. 5oo-8oo m-re az óceánba, és vártunk egy nagy hullámot. Akkor teljes erőből eveztünk kifelé, mikor a hullám tetejére értünk, abbahagytuk, és a hullám hátán (evezés nélkül) kiszörföztünk a partig. Nagyon érdekes volt. Azután felmásztam megint a Diamond Head kráter tetejére, most végre fényképezőgéppel. Végül este, hazafelé menet meghívtak egy buddhista templomba. Épp valami nőnap-szerü összejövetel volt, különböző finom, ismeretlen süteményekkel, szusival, különleges teával. Egy nagyon kedves thaiföldi nő tartott előadást, mindenféle tudományos fokozattal, egyfolytában mosolyogva, nevetgélve a buddhizmusban a nő szerepéről. A terem olyan volt, mintha tanterem lenne. Istenről szó nem volt, sőt megerősítették bennem azt amit eddig is gondoltam, hogy a buddhizmus szinte nem is vallás, csak egy világszemlélet: találd meg magadban az istent, a saját békédet, ha nem félsz valamitől, az a szabadság, (a hindu kasztrendszerrel ellentétben) mindenki egyenlő, így természetesen a nők is. Mesélt néhány érdekességet, hogy Kínában, Japánban, Thaifőldőn, Srí Lankán hogyan változott meg a vallás az eredeti indiaihoz képest. Én persze nem bírtam ki, hogy legalább négyszemközt rá ne kérdezzek a végén, hogy igaz-e, hogy Buddha otthagyta a feleségét és a fiát, mert úgy gondolta, hogy meg kell világosodnia. Nem tagadta, de nem válaszolt gyakorlatilag a kérdésem lényegére, hogy hogy találhatta meg a saját békéjét ezek után. Ez az én földhözragadt lelkemnek túl magas, bár lehet, hogy pár ezer évvel ezelőtt Indiában mások voltak az etika alapjai. Onnan is hazafelé vidám éneklést hallottam egy templomból, beugrottam, ez egy katolikus templom volt, tele csupa fiatalokkal, a végén boldogan mindenki puszilkodott mindenkivel. Sajnos a néger kevés errefelé, pedig egy olyan vidám néger spirituális istentiszteletet még szívesen megnéznék, amilyeneket a filmeken mutatnak. Mint kiderült, az a rengeteg templom, amit itt látok Hawaii szigetén, szinte mind keresztény templom, mert azok a kínaiak, japánok, stb. költöztek ide, akik keresztények voltak. Így azután a japán, kínai, stb. betüs templomok is keresztények. Persze nagyon sokféle keresztények. A kedvencem a koreai presbiteriánus. Az ember azt hinné, hogy ahol ennyi féle vallás van, ott békében élnek egymással, de Réka azt mondja, szó sincs róla, lehet mindenkit útálni. Persze a Rékáék meg útálják mindet, mert a leszbiket útálják. (Miközben írok, az ablakom előtt szemben, tőlem 3 m-re a fa tetején egy szarkaszerü, szines madár hordozgatja a fészke építőelemeit, másik két piros, sárga, szürke kis tarka madárka pedig hangosan csivitel egymással.) Aloha!

Ma délelőtt a Sea Life Parkban (Tengeri élőlények parkjában) kezdtem a napot. (Az első kép után kifogyott a szufla a fényképezőgépemből.) Persze az, aki már delfinek közt úszkált nem tudja értékelni a medencében ugrándozó delfinek produkcióját. Éppígy, mivel Barcelonában már láttam sokkal csodálatosabb tengeri akváriumot, sőt talán még a budapesti Camponában lévő is különb, nem sokáig maradtam ott, inkább felmásztam a Makapuu hegyre, ahonnan ma szerencsémre sok bálnát lehetett látni. Bár olyan szépen és tisztán, mint a múltkor a levegőből persze nem láttam őket távcsővel sem, de mégis nagyon érdekes volt. Általában kettesével, hármasával úszkáltak, rendszerint csak egy kis hátdarab emelkedett ki a vízből, egy uszony, egy farok. De néha (valószínüleg a fiatalabb bálnák) kiugráltak a vízből. Egy-két másodperc múlva érkezett hozzánk a csobbanás hangja, puskalövésre emlékeztető robajként. Néha a levegővételüket is hallottuk, kb. olyan volt, mint mikor a kádban lefolyik az utolső adag víz. Este, mivel már úgyis lekéstem az utolsó buszt, sétáltam Honolulu legnépesebb utcáján. Tam-tam dob hangversenyt, acél-hangszeres zenét, modern dobhangversenyeket hallhattam, élő szobrot, kosárlabdás büvészbemutatót láthattam utcai müvészek elöadásában. Felmentem egy felhőkarcoló nyitott üvegliftjén a legfelső emeletre megcsodálni az éjszakai Honolulut. Kőzben két magyar férfivel is találkoztam. Én itt, a Hawaii szigeteken is felelőtlen vagyok, mint mindig, mindenkivel szóbaállok, hosszan beszélgetek (az emberek nagyon barátságosak, és könnyen és szívesen beszélgetnek, nem csak én kezdeményezek beszélgetéseket, ők is), már egy idegen kocsijába is beültem, esténként egyedül járok haza sötétben, és mégis honnan érkezik az első udvarlás ? Természetesen egy szimpatikus, kedves gyomai férfitól! Ez a kaland pechjére nem tartozik azok közé, amiért itt vagyok, de azért mégis jó érzés, hogy lett volna rá lehetőségem. Aloha!

A hétvégén Lynn elutazott egy hétre festőtáborba, de mi a Rékával hősiesen angolul beszélünk azóta is. Pechünk volt az időjárással, úgyhogy hullámokat bambultunk, olvastunk, és feleslegesen kocsikáztunk körbe a szigeten, mert esett az eső, viszont megfőztem a Rékáéknak a kővetkező évi pörköltadagjukat. Csak késő délután sikerült elugranunk ide a szomszédba egy kis trópusi esőerdő kirándulásra, egy szép kis vízeséshez. Valószínü máskor is eljövök még ide, mert közel van, nagyon szép és most sietnünk kellett, hogy leérjünk sőtétedés előtt. Aloha!

Mivel tegnap a kajakozáskor kissé lesültem, ma városnéző és múzeumi napot tartottam. A városnézésben persze már eddig is jeleskedtem, mert mindig úgy közlekedek, hogy a járt utat mindig elhagyom a járatlanért. De ma városnéző nosztalgiabusszal közlekedtem, mert bérletem is volt rá. Megnéztem a Kínai örökség múzeumát. Nem csak a kínai, hanem más bevándorlók ünnepeiről is szólt a kiállítás. (Az írek egy kőltőjük szülinapját ünneplik, a japánok a fiúk napját, a kínaiak Konfúciusz elvei szerint élnek (remélem azért Konfúciusz a látottaknál többet alkotott, mert a kiállítás szerint tanításának lényege, hogy mindenkinek megvan a helye a családban, a nőnek a férfi alatt, és ennek köszönhető a családi harmónia, hogy a nő nem lázadozik ez ellen), a zsidók pedig Hanukakor a szabad vallásgyakorlásukat ünneplik, mert visszafoglalták a jeruzsálemi zsinagógát, és csoda folytán egy napra elég olaj 8 napig égett, ezért a nyolc gyertya. Na ezért utaztam ide Hawai-ra, hogy ezt is megtudjam.) A Tengerészeti múzeumban Cock kapitány és az ezer éve Hawai-ra vitorlázó ősök kenuja és tájékozódási képessége volt a sláger. Elmentem a Csodák Palotájába, mert én gyerek vagyok, de kiderült, az 5 év alatti gyerekeknek szól. Na ennyire mégsem. Megnéztem a kikötőt, hatalmas daruk, konténerek, tartályok, raktárak és néhány hajó. Honolulu azért lett a bevándorlók központja, mert itt elég mély a tenger a kikötéshez. Végül a Bishop múzeumba mentem, ahol a vulkánokról volt remek kiállítás, lehetett bugyogtatni vulkánt, hullámokat kelteni, stb. Meghallgattam egy előadást, hogy miért ilyen jó Hawaii éghajlata egy szép nagy 2-3 méter átmérőjü gömbre vetítve a földről a magyarázatokat. Volt kiállítás a hawaii királyokról, és utána kidobtak, mert 5 óra volt. Aloha!

Kailua partvidéke a teknősök otthona, ma odalátogattam kajakozni. ( 179 dollárért vettem egy Go O'Ahu Card kártyát, amivel 2 héten keresztül, de sajnos csak 7 napig mindenféle olyan dolgokat csinálhatok, amik kétszer annyiba kerülnének, úgyhogy most járom végig azokat a dolgokat, amiket a Hawai szigeteken érdemes. Ilyen Go ... Card több amerikai városban is van, érdemes kihasználni.) Két kis partmenti szigetet (zátonyt ?) is meglátogattam. Az ismertebb a Chinese Hat (Kínai Kalap) nevü, mert tényleg úgy néz ki. A sziget mindkét oldaláról jönnek a nyílt óceámról a hullámok, nagyon érdekes itt kajakozni, kiszálláskor be is borult a kajakom a vízbe, mindenem csurom víz lett. Előrelátóan fényképezőgépet nem vittem. Csak a pénzemet szárítgattam utána a parton. Kajakozás előtt egy egész videofilmet mutattak arról, hogy mit szabad és mit nem, így veszélytelen volt a vállalkozás. (Előszőr japánul is végignéztem, mert mindkét videót éppen japánok nézték. Azért angolul jobban értettem! :-) ) Mutatták a madarak költőhelyeit is, hogy milyen lukakban vannak, erre persze mindenki az összes lukat végignézi, úgyhpgy jól elszórakoztunk. (Persze a madarak nem bolondok, hogy ott költsenek, ahol mi nézegethettük, a partnál. Itt nagyon komolyan veszik a környezetvédelmet, az 5O m és 2OO m átmérőjü szigeteknek csak egészen kis részére szabad menni, hogy a tengeri madarak költőhelyeit ne zavarják. A múltkori öbölnél is ki volt írva, hogy a delfinek védettek, még utánuk menni sem szabad, csak csalogatni magunkhoz őket, játékkal, vízbe hangadással. A bálnák is részben azért járnak ide kicsiket nevelni, mert itt nem bántják őket, és tegnap a Polinéziai központban is egy háromdimenziós filmet mutattak a korallok pusztulásáról, és hogy mi a teendő. A Rékáék a müanyag dobozokért és a fém dobozokért pénzt kaptak, hogy visszavitték (igaz, úgy látom a papírt a szemétbe dobják). A kajakkal megtettem persze a teljes ajánlott útvonalat, úgyhogy 4 és fél óra után visszavittem a kajakot, és mentem felszíni búvárkodni. Itt nem volt olyan szép az öböl, mint a múltkor, a víz csak 5-1O-15 m volt maximum, és nem olyan kristálytiszta, de nyilván a teknősök valamiért az ilyen partokat szeretik jobban. Már azt hittem, semmit nem fogok látni, már majdnem visszaértem a partra, egyszercsak ott volt egy óriásteknős. Alig rövidebb, de sokkal kövérebb, mint én. A víz már 3 m mély sem lehetett, ott volt közvetlen alattam. A tengerfenéken eszegetett valamit. És én megint annyira elbambultam, hogy megint valamit elügyetlenkedtem, fel kellett jönnöm a felszínre levegőt venni, és mire visszamentem, eltünt. Vagy én keveredtem el, vagy ő ijedt meg a csapkodástól. Különben a 3-4 óra alatt, amíg felszíni búvárkodtam csak az a két alkalom volt, mikor problémám akadt, mikor a csodás látványra koncentráltam. Aloha!

Nagyon profi módon müködik, egész nap ott voltam, és a végén sem unatkoztam. Humorosan, a nézőket aktívan bevonva, mégis érzékelhetően a régi tényleges kultúrát igyekeztek megmutatni. 6 polinéziai szigetcsoportot 6 "faluban" mutattak meg, 6 müsorral, zenével, tánccal, játékokkal, stb. Sajnos a lényeg leírhatatlan, hogy milyen ügyesen, szórakoztatóan csinálták. A Szamoa szigeteknél például felmásztak a kókuszpálmára, tüzet csiholtak, (náluk a férfiak főznek és tálalnak), nyárssal megpucoltak, majd egy kővel, egy mozdulattal feltörtek egy kókuszt, extra szerszámmal héjakra szabták, majd kifacsarták belőle a kókusztejet. Mindenki ki is próbálhatta utána mindezeket. A többit nem írom le, majd fényképekről mesélem. Aloha!

Nem tudom, mi a rendes magyar neve, de aki még nem látott ilyet, annak leírom, hogy ez azt jelenti, hogy egy motorcsónakkal olyan sebességgel mennek, hogy a levegő ellenállásától magasba emelkedik egy-két emberrel egy ejtőernyő. Nagyon klassz volt. Őszintén szólva be voltam tojva először, mikor elindultunk a csónakkal, hogy félni fogok, és ezért nem lesz jó, de kellemes csalódás ért. Izgalmas élmény volt, egyáltalán nem féltem. Csodás volt a kilátás, egész Honolulut látni lehetett fentről, a kikötőt, strandokat, hegyeket, házakat és persze a csodás végtelen óceánt. Sőt, akkora mázlink volt, hogy pont alattunk-előttünk felbukott egy bálna a víz alól, sokáig, nyugodtan nézhettük. (A bálnák ide járnak északról a Hawaii szigetekhez szülni és dajkálni a kicsiket, ilyenkor télen gyakran lehet látni őket, mert 6-8 percenként fel kell jönniük levegőt venni.) Lefelé ereszkedés közben pedig egy óriásteknőst is láttunk a vízben úszni. Aloha!

Lanai egy gyönyörü kis sziget, egyetlen faluval (3000 lakos), 3 szállodával es rengeteg golfpályával. ( Az egyik a sziget csúcsán van, csodaszép, a másik ingyen használható. ) Az emberek, mint egy rendes faluban rádköszönnek, elbeszélgetnek. A főút két oldalán vidám fiúk állogáltak, bohóckodtak táblákkal a kezükben. Kiderült, hogy a Lanai kosárlabdacsapatnak gyüjtenek. Én is bedobtam a kosárba egy dollárt, mert nagyon jópofák voltak. Sok filippino él itt abból az időből, mikor a sziget a világ legnagyobb ananászültetvénye volt. Ma már mindenki a turizmusból él itt, mint általában a Hawaii szigeteken, de ez itt valószínüleg a leggazdagabbak üdülőhelye, mert kevés a szálloda, jól el lehet bújni. (Honoluluban még a hadsereg a másik fő megélhetési lehetőség, azután persze sok katona itt marad családostul, ha máshonnan jött is, mert olyan jó itt.) Minden szigeten más növények, állatok élnek, persze nem a darwini logika szerint, hanem annak függvényében, hogy mit hoztak magukkal a bevándorlók. Lanain például sok szép fenyőfa kinézetü fa van. A sziget különböző részein más és más éghajlati viszonyok uralkodnak. Ahol mi laktunk, a sziget csúcsa közelében, ott minden délelőtt sütött a nap, délután esett az eső. A tengerpartnál mindig süt a nap. Pedig az egész sziget csak néhány mérfőld keresztbe, hosszába. A sziget elnökének vendégházában laktunk, az ő kocsiját használtuk (elfértünk a hat szobában). Az utolsó nap mentem csak le a tengerpartra, ahol a szigetek legnagyobb fából készült szállodája is van. (Félóránként ingyen hordják a vendégeket a partra, vagy vissza Lanai-Citybe.) Olvastam a Lanai útikönyvben, hogy érdemes itt búvárkodni a part közelében. Féltem, hogy másképp nem kapok kölcsön felszíni búvárfelszerelést, ezért "mint a hotel lakója" ingyen kaptam egyet kölcsön. Fantasztikus volt! Ha semmi különöset nem láttam volna, akkor is nagyon érdekes és szép volt a tengerfenék, 1O-2O-3O-? méterrel alattam. Persze rögtön láttam néhány érdekes rákot. Kiúsztam az öböl kijáratához, hangokat adtam a víz alatt (az ajánlat szerint), és ezért, vagy sem, de egyszercsak megjelent egy csomó delfin. Kb. huszan lehettek. Közvetlenül alattam úsztak vagy tizen. Kicsit ijesztő is volt. Az ember ott úszkál elég védtelenül, távol a parttól, és egyszer csak körülveszi egy csomó olyan állat, amelyik nagyobb, mint ő, és kicsit jobban otthon van a vízben. Annyira rájuk figyeltem, hogy túlságosan lesüllyedtem, víz ment a légzőcsövembe, úgyhogy köhögni kezdtem, kijöttem a víz alól. És ott a felszínen is ott úsztak körülöttem néhány méterre a delfinek, az egyik kiugrott a vízből, bemutatott egy szaltót. Miután elmentek, átúsztam az öböl másik vége felé, ott korallzátonyokat találtam, szép nagy színes halakkal. Visszaúsztam oda, ahol a delfinekkel találkoztam (békalábakkal könnyen úszkálgat az ember), és egyszercsak megláttam egy cápát. A tengerfenéken úszkált, ez is nagyobb volt, mint én. Tudom, hogy a legtöbb cápa egyáltalán nem veszélyes, ráadásul előző nap olvastam, hogy Lanai szigeténél még soha nem történt cápatámadás, de azért abbahagytam az úszást. Szerencsém volt, sokáig úszkált a környékemen, és persze fütyült rám. Azt hiszem, nagy szerencsém volt, hogy ennyi mindent láthattam. Aloha!

Tegnap este szinházba mentem, megnéztem a Mezítláb a parkban címü darabot. Persze szokás szerint az utolsó pillanatban érkeztem, mosakodás és átöltözés a WC-ben, és már kezdődött is a darab. A harmadik sorba majdnem a legolcsóbb jeggyel kaptam helyet. Egész jól értettem. Itt sok helyen (a szinházban is) látni mozgássérülteket, biztos azért, mert tényleg tudnak közlekedni (ez a járdán biciklizést is megkönnyíti). Oda-vissza biciklivel mentem, kisebb kerülőkkel tévelyegve másfél óra alatt oda, másfél vissza, hegynek le, hegynek fel. Bicikliút nagyon kevés van, az is szinte mindig véget is ér hamar, de a járdán remekül lehet közlekedni (annál is inkább, mert nem volt lámpám, csak egy macskaszemem). Itt fönt a hegyen is szerencsére eléggé felszáradtak a füves járdák, mert különben nem tudtam volna csak gyalog tolva hazajönni. A Réka mondta, hogy vigyázzak, mert borzalmasan vezetnek. Tényleg nem nagyon használnak például irányjelzőt (talán mert a sávoknál szinte mindig ki van írva, hogy ebből a sávból csak jobbra, vagy balra lehet fordulni), de viszont nagyon türelmesek, mindig megvárnak a gyalogátkelőnél, mint otthon vidéken. Most 4 napig nem leszek, mert Lanai szigetére megyünk. Aloha!

Ma voltam a Diamond Head (Gyémánt fej) nevü kráterben és a kráter szélén lévő legmagasabb csúcson. 3OO.OOO éve volt müködő vulkán. Alagúton lehet bejutni a kráter belsejébe, onnan egy lezárt út vezet fel a kilátóhoz, a kráter szélére, szintén alagutakkal és lépcsókkel tarkítva. A kellemes hawai szél még a kráter belsejében is fúj. A hegy tetejéről persze gyönyörü a kilátás az óceánra és Honolulura, a környező vidékre. (Fényképezőgépet nem vittem.) A kráternek saját különleges élővilága van, csak ritkán hagyják el a krátert a madarai. A hegy lábánál egy különleges kaktuszkertet találtam, ezerféle szép nagy kaktusszal. Az amerikai hadsereg múzeumában az volt a legviccesebb, hogy egymás mellett mutatták a szovjet, a kínai és az amerikai fegyvereket, gépfegyvereket, stb. Hawainak nagy szerepe volt a világháborúkban, (Pearl Harbour külön nagy történet), a koreai, a vietnámi háborúkban. Elég jól leírtak mindent, persze erősen a saját szemszögükből: a koreai háborút állítólag megnyerték, Vietnámban pedig a vietnámiakat megtévesztették a vietkongosok, azért támogatták őket, dehát ez a hadsereg múzeuma. Hawai úgy került amerikához 1898-ban, hogy előzőleg a Pearl Harbouri bázisért cserébe vámmentesen engedték a cukrot be Amerikába, és így lettek egyre szorosabbak a kapcsolatok. Azelőtt saját királyaik voltak, sok emlék szól róluk itt Honoluluban is (utcanevek, kertek, stb.). Azóta a Polinéziai Kulturális Központban véletlenül hallottam egy nem hivatalos verziót is, hogy hogy lett Hawaii az USA része, de erről tilos beszélni. Eszerint az USA megszállta a királyi palotát, házi őrizetben tartották az aktuális királynőt, és a hawaii parlament azért szavazta meg a csatlakozást az USÁ-hoz, mert megfenyegették őket, hogy megölik a királynőt. Ez annyira életszerüen hangzik, hogy nekem sokkal hihetőbb, mint hogy egy önálló szigetcsoport saját szeretett királyi családdal (mindenütt a szobraik ma is virággal terítettek) egyszercsak önként az USA része lesz. Ma már persze nincs ennek sok jelentősége, a hawaii őslakosok 1-2 %-a csak a teljes lakosságnak. Aloha!

A közelünkben van egy szép nagy park és egy medence, ahová ingyen is lehet járni úszni. (Persze én a partra járok, nem ide.) Viszont a park, az uszoda és mindenütt egész Hawaii tele van tilalomfákkal, felsorolva, hogy mit nem szabad csinálni, tübb helyen kiírva, nehogy lemaradj valamiről. Nézegettem, hova mehetnék szinházba. Az egyik szinház honlapján az nem látszott sehol, hogy mi is az a darab, amit játszanak, de sürün teleírt fél oldal volt arról, hogy ki nem mehet be a szinházba. (A guta ütne meg tőlük, ha itt élnék.) Viszont este egy kis park mellett jöttem el, pisilni kellett, és lám ott volt kivilágítva egy ingyenes WC, papírral. Tiszta. (Ahhoz képest ez kulturált, hogy mi odáig süllyedtünk, hogy a Technocarnál bezárjuk a WC ajtót, nehogy más is bemenjen, mert persze nem mi hagyunk piszkot magunk után!). A tengerpartokon is sok helyen látni ingyen WC-t, zuhanyozót. Viszont gyalogosokra nemigen számítanak. Itt a hegyen például látszólag nagyon szép füves járdák vannak, csak trópusi esőerdős környezet lévén annyira sáros, hogy nem lehet járni rajta. Vagy mezítláb lehet járni, vagy a kocsiúton. De nincsenek is gyalogosok. Csak kocsival járnak, a Réka motorral. Néha akad egy-egy biciklista. Csak én szeretnék gyalog járni... Aloha!

Most már tudom, milyen nehéz a szörfösök élete. Rendszeresen járok Lynnel szörfözni (mármint ő szörfözik). Reggel elkezdi nézegetni az interneten, hogy milyenek a hullámok. Rendszerint úgy dönt, hogy megfelelőek. Akkor kocsiba ülünk, átmegyünk a sziget északi részébe. De ma például kiderült, hogy túl nagyok a hullámok, nem lehet szörfölni. Azután bemegy egy-két órára a vízbe, és ott várja, hogy jöjjön megfelelő méretü és formájú hullám. Azt mondják, hogy olvassák a hullámokat. Persze az ilyen bámészkodók, mint én nem ismerik ezt az írást, ezért csak óvatosan szabad a part közelébe menni, vagy úszni. Ilyenkor télen északról jönnek a hullámok, és Lynnel végigjártunk néhány partot, hátha valahol nem olyan nagyok, de hiába. Tegnap, mikor bementem például az egyik öbölbe úszni, az egyik helyen be sem tudtam menni, mert olyan sokáig térdig ért a víz, hogy nem bírtam bejutni odáig, hogy le ne verjen a lábamról egy-egy nagyobb hullám. Néhány méterrel odébb azután sikerült simán bemennem. Nagyon érdekes volt. Mivel öbölben voltunk, a hullámok hol az egyik oldalról jöttek, hol a másikról, hol összecsaptak körülöttem, hol kicsik voltak, hol nagyok, néha elleptek. Ez bizony nem egy uszodában úszkálás! Közben a tengerben mindenütt korallzátonyok is vannak, hogy ne legyen nagyon unalmas. Ma kipróbáltam a buszt is. Elképesztő, hogy a buszmegállókban semmi nincs kiírva. Még az sem, milyen buszokra lehet ott felszállni, vagy mi a megálló neve. A buszon sincs semmi információ arról sem, hová megy a busz, vagy pláne milyen megállói vannak. Csak az interneten lehet megnézni, melyik busz honnan hová megy és milyen gyakran. Viszont pont láttam felszállni egy mozgássérültet is. Az viszont pazar volt. Először is a vezető valahogy messziről észrevette, hogy egy mozgássérült is fel akar szállni, senkit nem engedett fel a buszra addig, míg oda nem engedték a mozgássérültet az első ajtóhoz, a vezetö gombnyomására a busz aljából elősiklott egy emelő, amivel a mozgássérült feljutott a buszra, és a vezető még kb. fél percig valamit utána is ügyködött körülötte. Utána szállhattunk fel. Csak az első ajtónál lehet felszállni, ott mindenki bedobja a jegy árát (2 dollárt) egy lyukba, jegyet nem kaptunk és kész. Gyorsan, simán fel tudtunk szállni rengetegen. És még lógni sem tudtam volna. (Ilyen egyszerü elintézni, minket, bliccelőket!) A 2 dolláros jeggyel bárhová el lehet jutni ezen a szigeten, mert egy átszállásra is jogosít 2 órán belül. Így nézve, ez már nagyon olcsó, mert azért a sziget átmérője kb. 1oo mérföld. Ráadásul van a bicikliknek is hely a busz előtt, több bicikli is rátehető. Azt hiszem, az is benne van az árban. Csak ritkán járnak, kb. félóránként, ami így információ nélkül nagyon sok. Aloha!

Sok új hírem nincs. Látogatom a különböző partokat, úszkálok, közben "angolórákon" vagyok, vagyis egyfolytában angolul beszélgetünk. Voltam az állatkertben, láttam sárkányt, galapagoszi teknősöket, szumátrai tigrist, paradicsommadarat, bülbül madarat, és sok mást, amire nem emlékszem, vagy otthon is van az állatkertben. Időnként kirándulunk, ma például Rékáék kissé abnormális módján, hajnali 4-től erőltetett menetben megtettünk kb. 1O mérföldet. (Utána aludtam.) Igyekszem mindenféle fura dolgokat enni, sikerrel. Dolgozni nem tudok, mert amin most is írok, az Apple gép, a saját gépem nem müködik, csak a Réka közben megtanított rajta magyar betüket írni. A TV-t be lehet állítani, hogy ne csak angolul beszéljen, hanem többnyire ki is írja, amit beszélnek, úgyhogy érdemes néha TV-t is néznem. Aloha!

Megérkeztem a gyarmatokra! Kicsi házacskák mindenütt, elöttük egzotikus bokrok, hatalmas szines virágokkal. Minden ház más és más, egyedi, tákoltnak tünö tetök, teraszocskák, kertek, pálmák, szines madaracskák, Az emberek beszédbe elegyednek veled az utcán. Mindenütt lépten-nyomon templomocskák, a világ összes vallásának és szektájának képviseletében. Sok közülük csak olyan, mint egy itteni szép ház. (Kis faház néhány egzotikus növénnyel körülvéve.) Bementem egy virágboltba, gondoltam itt lesznek csak különleges növények ! Meglepetésemre petúniákat, begóniákat, szegfüt, rózsát, csupa olyasmit találtam, mintha Magyarországon mentem volna be egy virágboltba. Semmiben nem különbözött. Kilépve a boltból szemben egy nagy fán gyünyürü, hatalmas, számomra ismeretlen virágok nyíltak. Éppígy a boltban található egzotikus gyümölcsökröl kiderült, hogy Mexikóból származnak, jó drágák is, miközben itt a fákon is teremnek, az utcán is. Sétálgattam a környéken, végül lesétáltam a tengerpartig. (Kb.mintha a budai hegyekböl lesétáltam volna a városligethez.) A part kellemesen homokos, a nap süt, a víz langyos. (Állítólag ilyen rossz idö régen nem volt itt februárban, mint most. Még szerencse, mert högutát kapnék, az tuti.) A gyerekek a parton baseballt dobálnak. Néhány felnött teniszszerü játékot játszott egy fallal szemben a partnál. A mentöembernek szörfje van, azzal megy menteni. Már látom, hogy sok szép szines, feltünö hawai ruhával fogok hazatérni. A part közelében vannak magas házak, de max. 4O-5O emeletesek, hotelek, apartmanházak. Honolulu O'Ahu szigetén van. Ez egyáltalán nem a legnagyobb Hawai sziget, ha lehet, talán körbe is biciglizem majd. Hazafelé a partról direkt másik útvonalon indultam, hátha eltévedek, de nem sikerült, mert toronyiránt jól láttam a hegyet, ahová vissza kellett térnem. Másnap Lynnel az északi parton jártunk (Honolulu a déli parton van) hullámokat nézni. Lynn, Réka barátnöje, mint kiderült az elsö szörfvilágbajnok. Elvitt engem egyik csodás partról a másikig (úszni sehol sem lehetett), néztük a partokat 5-1O percig, fényképeztünk, és mentünk tovább. Persze az ö hozzáértö szemének a hullámok különbözöek. :-) Réka meséli, hogy az interneten is órákig nézi, hogy milyenek az aktuális hullámok. Tulajdonképpen azért mentünk, mert szörföket is fest, mentünk a gyárba lakkoztatni. Utána vittük a festményeit a galériába eladásra. Vágül aludtam egy jót reggelig. Aloha!

Utazas: Az elso erdekesseg az volt, hogy Frankfurtbol Los Angelesbe az Eszaki sarkkor korul repultunk. Ha jobbra neztem ki az ablakon ejszaka volt, ha balra, akkor nappal. Nagyon jo volt, hogy a gepen a sajat kepernyonkon nezhettuk mindig, hogy merre repulunk, kulonbozo nagyitasokban. A legnagyobb nagyitason meg az is latszott, hogy halad a gep. Los Angelesben kezdodtek a zurjeim. Amerika kezd emlekeztetni a Szovjetuniora. Be kellett volna irnom a papirra, hogy hol fogok lakni. E nelkul nem engedtek be. A Reka levelet, amin a cime is volt, otthon a kihozando palinkak koze raktam, hogy meglegyen, de valahova megis eltuntettem. Csak a Reka telefonszama volt meg. Visszakuldtek a hatarorok egy nohoz, egy pulthoz, hogy segitsen. A Rekat probaltam hivni telefonon, de a mobilom ugy latszik, megsem mukodik siman itt, ahogy igertek otthon. Nagyon nem probaltam megoldani a telefonalast, kivancsi voltam, mit csinalnak velem. A no, ahogy eszrevettem csak ahhoz ertett, hogy segitsen kitolteni a papirt azoknak, akik nem ertenek hozza. Hiaba mondtam, hogy csak fel kene hivni a Rekat, vagy felvaltani a penzemet, hogy legyen aprom a telefonalashoz, ezekkel nem tudott mit kezdeni. Aztan hivott valaki okosabbat, azutan elokeritettek egy not, aki beszelt magyarul. Persze a cimet egyik sem tudta elokeriteni a fold alol. Mondtak, hogy hivnak egy harmadikat, az majd csinal valamit. Mielott kitoloncolhattak volna Amerikabol, a magyar no felhivta a sajat telefonjan a Rekat, es megtudtam a cimet. Meg penzt sem fogadott el erte. Mialatt mindez lezajlott, es a hataror atengedett, a csomagom, amivel a vamon at kellett volna kelnem ( sok palinkaval ) mar eltunt, a repulogepem futoszalagja mar nem mukodott. Mentem a reklamaciora, ahol mondtak, hogy majd megkapom Hawaii-ban. Igy jutott at a palinka gond nelkul a vamon! Los Angelesben megtalaltam azt a helyet, ahol itthonrol a kocsit lefoglaltam magamnak, es nagyon gyorsan meg is kaptam. Az automata sebvaltohoz gyorsan hozzaszoktam, de a Los Angelesi kozlekedes nagyon furcsa volt. Nem csak a tablak jelzik, hogy mit kell tenni, hanem rengeteg helyen ki is van irva. Hiaba voltam a varosban, egyfolytaban olyan erzesem volt, mintha autopalyan kozlekednek. A lejaratokat ugy irjak ki, hogy ott mar rogton le is kell fordulni. (Emlekszem, hogy mikor 25 eve vezetni kezdtem, akkor erre vagytam volna, de most mar nagyon furcsa volt igy.) Nemi eltevedes utan kovalyogtam ossze-vissza, igy elmondhatom, hogy lattam valamit a varosbol. Segitseget konnyu talalni, (az utcakon sehol egy lelek) csak meg kell allni szabalytalanul valahol es azonnal megjelenik egy rendor, biztonsagi or, vagy valaki. A rendor meg segitett azt is megtalalni, hova kell visszadugnom a slusszkulcsot..... Vegul eljutottam Manhetten Beach-be, amit a Reka ajanlott, hogy nezzek meg, kb. olyan volt, mint Siofok, egy molo szeru beagazassal a tengerbe, nehany szep kirakat, vendeglok, kavezok, csak eppen palmafak voltak az utakon. Beultem egy vendeglobe, valasztottak nekem egy koreai finom kajat. Nagyon almos voltam, nem akartam tovabb kovalyogni, visszamentem a kocsikolcsonzohoz. Feltankoltam a kocsit, de az utolso 200 meteren sikerult osszehoznom egy balesetet. Azt hittem eloszor, hogy nem en voltam a hibas, de azutan be kellett latnom, hogy gyanus, hogy az illetonek igaza van, meg akkor is, ha o megakadalyozhatta volna a balesetet, szerintem a magyar szokasok szerint siman megusztuk volna. Szegyenlem a dolgot, lehet, hogy kimerulten nem kene egy idegen varosban egy idegen kocsival kovalyogni. Valoszinuleg nem vettem eszre egy lampasort. :-( Szerencsere eleve kotottem biztositast nem csak kotelezot, hanem a berelt kocsira is, igy en konnyen meguszom a dolgot, csak ki kell toltenem majd nehany papirt). Mar megerkezett az emil cimemre. A pacák, akivel ütköztem teljesen nyugodtan fogadta a dolgot. Semmi felesleges mübalhé, ami nélkül itthon biztos nem úsztam volna meg. Masnap reggel felultem a honolului gepre, es mivel nagyon almos voltam, azonnal elaludtam. Mire felebredtem, kitoltottem valami honolului vampapirt, mar meg is erkeztunk. Csodalkoztam, hogy nehanyan fennmaradnak a gepen, de gondoltam, ok tovabbrepulnek valamelyik masik szigetre. Kimegyek, sehol egy futoszalag a csomagokkal, sot olyan furcsa volt a repuloter szervezese, hogy ugyanott volt az erkezesi oldal is, rogton, ahogy kijottem a gepbol. Mentem kerdezoskodni a csomagomrol. Mondtak, hogy menjek vissza a gephez, majd ott megkapom. Ott pedig meg beljebb kuldtek, teljesen vissza a repulobe. Mondom a stewardesseknek, hogy szeretnem megkapni a csomagomat. Csodalkozva neztek ram. Visszajottek velem az elozo helyhez. Mutatom a 165 papiromat most mar 6 embernek. Azt mondjak, megkapom Honoluluban. (mutatnak kifele) Honoluluban????? Honolulu egy nagy varos, hol fogom en ott megkapni??? - kerdem en. Akkor kapcsolt a stewardess: Ez itt Los Angeles! :-))))))) Nem tudom, mi tortent, amig en aludtam, (a hosszabb angol szovegekre, amit elhadarnak a gepen kulonben sem figyelek, ugysem ertem), de mi meg Los Angelesben voltunk, talan egy masik repuloteren. Mikor kiszalltam Honoluluban meg is kerdeztem bucsuzoul a stewardessektol: ez most Los Angeles? Vigyorogva mondtak, hogy nem!, ez itt Honolulu! Honoluluban gyonyoru szivarvany fogadott, es a Rekaek csodas hawaii viragkoszoruval. Tavol a parttol lakunk, egy regi fahazban, hatalmas ablakokkal a foldig, szuper kilatassal. Itt mar tenyleg erzem, hogy ez egy masik vilag. Mas novenyek, mas a madarsivitozas, masok az epuletek. Hawaii fehokarcoloit is latom az ablakbol. Vacsora zoldsegsalata, hamburger. :-) Folytatas kovetkezik....